Életképek

Pár hete elkezdett fájni az állkapcsom, de úgy hihetetlenül. Mint két évvel ezelőtt, amikor a még ki nem nőtt bölcsességfogaim szépen ...


Pár hete elkezdett fájni az állkapcsom, de úgy hihetetlenül. Mint két évvel ezelőtt, amikor a még ki nem nőtt bölcsességfogaim szépen beékelődve csücsültek benne, és várták, hogy kicsavarják őket a fejemből. Nem tudtam hirtelen, mire fogjam a fájdalmat. Az időjárás bántja az ízületem? A mélyharapásom, ami továbbra sem szűnt meg? Még mindig nem tudom mi oka van persze, mert - miért ne - a szájsebészetre csak a telefonhívás utáni negyedik hétre adnak időpontot. 

Tudjátok, mit csinálok éjszakánként? Csikorgatom a fogaimat. Teszem ezt úgy, hogy ébrenlét közben a számat még erősen összezárni is fájdalmas, nemhogy a fogaimat összeérinteni. Sokszor álmatlanul forgolódom elalvás előtt, és tudom, butaság, de az elmúlásra gondolok, meg arra, hogy az idő bizony telik, és elrepülnek az évek. Reggel összeszorított állkapoccsal ébredek, és napközben is többször észreveszem, hogy öntudatlanul is annyira szorítom, hogy már fáj. Még nem tudom biztosan, amíg meg nem vizsgálnak, de ha jól sejtem, ettől van begyulladva az egész állkapcsom is. Még ezt sem tudom biztosra mondani, de azt hiszem, ennek pszichés okai vannak. Így hát addig is, míg végre eljutok egy szakemberhez, úgy döntöttem, inkább kiírom magamból az egészet.

Mi a franc feszélyezhet ennyire, hogy egész nap görcsösen mászkálok a világban? A párkapcsolatommal minden rendben. Persze 6 év mégiscsak 6 év, és nem mondom, hogy még a mai nap is pillangók ugrálnak a gyomromban, és elalélok lányos zavaromban, amikor Viktor beállít egy zacskó csipsszel munka után. De őszintén szeretem, imádok vele élni, enni, inni, utazni, vele képzelem el az életemet. A családi és baráti kapcsolataimat sem mondanám abnormálisnak vagy frusztrálónak. Már dolgozni sem úgy kelek fel, mint az első munkahelyemen, ahol közel álltam ahhoz, hogy már reggel 9-kor a klaviatúrára hányjak. Van hol laknom, van mit ennem, minden oké. Mi a fene baj lehet velem?

Érdekes dolgot vettem észre. Amíg Prágában voltunk, mintha elvágták volna ezt a hülye fájdalmat. Korábban mindig fordítva volt: utazások előtt és alatt folyton szorongtam, mindig volt valami bajom, megfújta a fülem a szél és begyulladt, elvágtam az ujjam, belilult a bokám, megrázott az áram. Most az itthoni levegőt nem bírom szívni. Úgy érzem, valami nagyon fontos dologról maradok le. Párszor talán említettem már, hogy ősz óta itthonról dolgozom, a laptopom, a fényképezőgépem, a telefonom és a kis agyam az egyetlen munkaeszközeim. Ezeket bárhová magammal tudnám vinni. Bárhonnan dolgozhatnék a világból. Digitális nomád lehetnék. Vagy legalább havonta egy hosszú hétvégét eltölthetnék egy másik európai országban, minimum. Miért nem csinálom?

Akárhányszor erről kezdek beszélni valakinek, legyen szó akár a szüleimről, a barátnőimről, vagy Viktorról, elnéző mosollyal bólogatnak. Látom a szemükben. Látom, hogy azt gondolják, úgysem tudom megcsinálni, nem vagyok olyan bátor. Kezdem elhinni én is ugyanezt magamról, és csak várom azt a pillanatot, ami megadja majd a végső lökést. Bízom abban, hogy ez nem az állkapcsom kettéroppanása lesz egy unalmas hétfő hajnalon, amikor annyira szétfeszít a tehetetlen egy helyben ülés, hogy szó szerint is felrobbanok. 

Mert ülhetek én a szép kis szürkére festett nappalimban heteken, hónapokon át, amit egyébként imádok, és amiért hálás is vagyok, félreértés ne essék. De valahányszor berakom a gépet és kimosok egy adagot, valahányszor felporszívózom ugyanazt a szobát, valahányszor megfőzöm a másnapi ebédet, vagy befizetem a csekket, vagy összeszedegetem az adóbevalláshoz szükséges papírokat, vagy elmegyek a gyógyszertárba, vagy áthúzom az ágyneműt, vagy célozgatásokat hallok arra, hogy Viktorral hol kéne tartanunk az életben és a kapcsolatunkban, vagy hogy lesz-e majd kisbabánk - hát mindig meghalok egy kicsit belül. 

Úgy érzem, egy helyben toporgok, és bár szeretek mindent és mindenkit magam körül, és a munkámat is szeretem, üvölteni tudnék. Az Y generációsok defektje ez, vagy rámjött a húszas évek válsága, vagy egyszerűen csak kezdek megőrülni? Nem tudom, de őszintén remélem, hogy egyszer majd észbe kapok, és vagy gondtalan digitális nomád leszek, aki bejárja (minimum) Európát, vagy legalábbis megbékélek a jelenlegi állapotokkal. Nem tudom. El akarom hagyni minden félelmemet, kétségemet, és teljesen magamra hagyatkozni, önálló lenni, nem sokáig, csak havonta pár napig. Nem akarok nap mint nap azzal szembesülni, hogy mit KELL megcsinálnom. Egyedül pénzt KELL keresnem, azt is csak azért, hogy megéljek, és tudjak miből utazni. Nem KELL minden héten takarítanom, nem vagyok köteles főzni a páromra, csak mert azt nevelték belénk, hogy ez a nők feladata. 

Nem tudom, van-e legalább egy valaki köztetek, aki érti, mire akarok kilyukadni, de ha már csak egy sorstársam is akad, megérte leírnom ezeket a gondolatokat. Nagyon ritkán írok hasonlókat, de úgy érzem, többször kellene. Akkor talán nem hinném azt magamról, hogy kezdek megbolondulni, és talán elhinném, hogy lehet még egy "lázadó korszakom" (már ha az önálló utazgatást lázadásnak tekintjük). Akkor talán nem ébrednék holnap reggel összeszorított fogakkal mosolyogva a világra. De az igazság az, hogy holnap csekkeket kell befizetnem, leveleket kell feladnom, és vonatjegyet kell vennem, és telefonálgatnom kell, és bevásárolni, és e-mailekre válaszolni. De eljön majd még az a nap is, amikor nem csak ebből fog állni a napom, remélem. 









Olvastad már?

8 hozzászólás

  1. Szia! Teljesen megértelek, bár én már a negyvenhez közeledem. Van egy férjem és egy kétéves kislányom is. Már nem Magyarországon élek, Angliát választottuk lakhelyünknek és életterünknek. Lassan már egy teljes éve. Olyan, mint egy szanatórium :).
    Én is csikorgattam a fogam éjszakánként, feszültem, egészen hülye dolgokon. Itt elmúlt, bár ha a családom hiányzik, vagy ha a magyarországi történések felzaklatnak, még ritkán itt is előfordul.
    Ami nekem segített: gunagriha.org, de a youtube-on is megtalálod az előadásait.
    Hallottam élőben is, fantasztikus előadásokat tart, tanácsot is kértem már tőle :).
    Hallgasd meg egy előadását a youtube-on. Semmibe nem kerül, ártani nem fog. (Nem téríteni akarlak, de egy próbát megér :) )
    Kitartást kívánok neked, és szorongásmentes éjszakákat.

    Szeretettel: Ildikó

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kedves Ildikó,

      köszönöm a jó tanácsot, és a bátorító szavakat! :) Mindenre nyitott vagyok, még nem hallottam ezekről az előadásokról, de a hétvégén ha lesz időm, jobban belenézek. Kicsit néha azt érzem, hogy egyszerűen el kellene nekünk is távolodnunk innen - nem azért, mert mondjuk utálok itt élni, de azért valljuk be, nem valami egyszerű az élet a fiatalok számára most. Persze tudom, külföldön sem könnyebb, élnek Angliában barátaim, ott is vannak gondok, csak persze másfélék, mint itthon. Engem valahogy Hollandia vonz, tavaly jártam ott és teljesen beleszerettem :)

      Törlés
  2. Csak annyit szólnék hozzá: én is csikorgatom éjszakánként a fogaimat. Szerintem ez mindent elárul.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Valami marketinges kórság lehet... majd jövő pénteken kigyógyítjuk magunkat! :D

      Törlés
  3. Szia!
    És azon gondolkoztál már, hogyha digitális nomád lennél Viktor veled tartana-e? Illetve ha zavarnak a "hol tartasz az életben", "mikor lesz kisbaba" kérdések, beszéld meg a pároddal és állítsátok le a környezetetetek. Valószínűleg persze vágysz házasságra, de amíg nem kérik meg a kezed, nincs mit tenni, elég szemét dolog ilyen kérdezni... Egy gyerekhez meg kell tőke is, szóval ez se fair kérdés...

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szia! :) Nem hiszem, hogy velem tartana, mert neki egészen másféle a munkája, mint nekem. De ezt én sem úgy képzeltem, hogy fogom magam, útra kelek és haza sem jövök, csak hogy minden hónapban elutazom például 3-4 napra, Európán belül, akár szomszédos országokban, mert egy-egy ilyen hosszú hétvége is nagyon fel tudja tölteni az embert.

      Szerintem félreértettél, de utólag látom, hogy nem fejeztem ki magam világosan: nem azért zavarnak ezek a célozgatások, mert hű de erre vágyom, és szegény Viktor még nem vette a lapot... Valahogy engem nem foglalkoztat egyelőre a házasság gondolata, a gyerekvállalás pedig még kevésbé. És nem magammal, hanem inkább Viktorral szemben tartom szemétségnek a célozgatásokat, hogy ugyan, kérje már meg a kezem, amikor én sem nagyon vágyom erre egyelőre. Nem azért, mert nem szeretem, hanem nekünk egyszerűen mások most a preferenciáink. A következő 5 évben világot látni szeretnénk, élni szeretnénk, még fiatalok szeretnénk lenni, amíg lehet :)

      Törlés
  4. A kedvenc posztom lett! Es csak a nezoterrol ujjongok, de hasznald ki, ha van lehetoseged akar nehany napra elutazni. En most a sok utazas utan erzem a vagyat egy kis megallasra, de az utazasok nelkul nem lennek ennyire nyugodt es nem is biztos, hogy Ezt igy le mernem irni. Remelem javulni fog a fogad is, de a legtobb betegseg lelki eredetu. Es varom az utazos posztokat, szerintem "kepes" vagy ra. :)))

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem hiszed el, mennyire örültem ennek a kommentnek tőled!!! :) Folyton nyomon követem, éppen merre jársz, és nagyon irigylem a bátorságod, hogy egyedül is bele mersz vágni egy új kalandba. Ha TE mondod, hogy meg tudom csinálni, akkor elhiszem! :)

      Törlés

Flickr Images