Dubrovniki mese

Egyszer már jártam Dubrovnikban, 16 évesen. Akkor - és ezt jobban szeretném inkább az életkoromra, mint a személyiségemre fogni -, nem...


Egyszer már jártam Dubrovnikban, 16 évesen. Akkor - és ezt jobban szeretném inkább az életkoromra, mint a személyiségemre fogni -, nem érdekelt annyira a macskaköves óváros szépsége, sem a tengerből meredeken kiemelkedő sziklákra épített várfal, csak az, hogy (dobpergést kérek!) lebarnulok-e rendesen a nyaralás alatt. Szerettem volna felnőtt fejjel újra visszatérni ide, így a budvai utunk végén nem Szerbián, hanem Horvátországon keresztül indultunk haza, hogy egy napot eltölthessünk Dubrovnikban. Sajnos azonban a kirándulás nem úgy sikerült, ahogy eredetileg terveztem.


Tudom, tudom, hogyne tudnám, hiszen tele van vele az internet. Egy utazó nem tervez, csak hagyja, hogy megtörténjenek a dolgok, spontán, kalandvágyó, satöbbi satöbbi. Nem szeretem a túlságosan éles "utazó-turista" szembeállítást, mintha az utóbbi egy külön faj lenne, és nem tudna igazán megélni egy pillanatot, vagy nem érdekelnék őt a világ szépségei, csak az, hogy kipipálhassa, itt is jártam. Hát kövezzenek meg, akkor inkább turistaként fogok hivatkozni magamra, de a hányinger kerülget, ha nincsenek legalább nagy vonalakban megtervezve az útjaim. Egyrészt szeretek időben utánajárni annak, mit érdemes megnézni egy adott városban, országban, vagy régióban, hiszen nem akkor akarok majd rádöbbenni, milyen élményekről maradtam le, amikor már otthon ülök. 

Egy szó mint száz, ha nem is órára pontosan, de nagyjából szeretem megtervezni, melyik nap mit csinálunk. A spontaneitás nálam sajnos kimerül abban, hogy olyan új élményeket, ételeket, italokat próbáljak ki, amik nem akadályozzák, hanem inkább kiegészítik a kis terveimet. 

Sokáig tanakodtam, megosszam-e veletek ezt a dubrovniki "napot", jobban mondva délutánt, ami igazából amellett, hogy a város változatlanul gyönyörű, inkább fájó emlék törékeny kis turista lelkemnek. Kezdjük azzal, hogy budvai szállásunkról már korán, 8-kor elindultunk hazafelé. Jó esetben körülbelül 2 óra alatt Dubrovnikban lettünk volna - ám a horvát-montenegrói határ nem bővelkedik átkelőhelyekben. Így történt, hogy a határ előtti utolsó 15 kilométert három, nem túlzok, HÁROM óra alatt tettük meg, egyszerre körülbelül 50 centiket araszolva a kocsival a tikkasztó hőségben. Igen, ennyi idő alatt gyalog is átértünk volna.

Ahhoz, hogy a történet további részét megértsétek, azt is tudni kell, hogy agyament Trónok Harca rajongó vagyok. Tudom, a turistáknál már csak a rajongó turistákat húzzák le jobban, de valahogy a trónokharca-köd borította agyam ezt figyelmen kívül hagyta. Dubrovnikra úgy emlékeztem tinikoromból, mint egy viszonylag olcsó helyre (akkor még csak Rómához tudtam viszonyítani, így hát pláne). Igen ám, de azóta eltelt 7 év - jézusom, öregszem - megérkezett a világ egyik legjobb sorozata, na és persze hihetetlenül megdrágult minden, ráadásul a neten sem tudtam pontos információkat találni az aktuális árakról. Emiatt a pénzünk már csak arra volt elég, hogy kifizessük a parkolást (az árak Amszterdam belvárosával vetekedtek, sőt... még felül is múlták azt), és együnk valamit ebédre. 

Délelőtt helyett délután 3 óra körül érkeztünk meg Dubrovnikba, és sem pénzünk, sem időnk nem volt már, hogy átmenjünk a közeli Lokrum szigetre hajóval. Ez lett volna a napom egyetlen és legfontosabb tervezett pontja, ugyanis amellett, hogy itt is forgattak, a vastrónra is rátehettem volna napbarnított popómat. Ezen kívül pedig egy gyönyörű kis tengerszem is van itt, amiben szerettem volna még megmártózni, mielőtt hazaindulunk. Long may she reign helyett azonban csak a Shame maradt nekem, ugyanis a kikötőben szembesültem azzal, hogy a neten talált információ, miszerint 40 kunáért át lehet kelni a szigetre, jó eséllyel elavult, több éves hír volt: a jegy ugyanis egy személyre került 100 kunába, és már csak összesen 160 volt nálunk Viktorral. Három órát álltunk a határon, itt vagyunk egy csodás városban, amit MEGINT nem volt alkalmam normálisan felfedezni, a pénzünk fogytán van, még semmit nem ettünk ebédre, és még a vastrónra se ülhetek fel... Tudom, szörnyen gyerekes, de elsírtam magam. 

Nagyon-nagyon szomorú voltam. De tényleg. És mondhatjátok, hogy na, ezért nem kell mindent megtervezni, és tudom, hogy igazatok van - de én ilyen vagyok, és valószínűleg míg élek, ilyen is maradok. Vannak emberek, akiknek a vérükben van a spontaneitás, és én őszintén irigylem és csodálom őket - de én a tervezett kalandok híve vagyok, már ha vannak ilyenek.

Turista? Utazó? Kinek a tisztje, hogy eldöntse? Mi van, ha nem létezik egyik szélsőséges kategória sem? Mi van, ha ez egy viszonylag széles skála, és senkit nem lehet egyértelműen bekategorizálni, mert a viselkedésünk több tényezőtől is függhet? Ott, abban a percben, Dubrovnik kikötőjében turista voltam, egy elveszett, egyszerű, sorozatrajongó turistalány, kis fehér ruhában, akit a barátja csak egy dinnyés fagylalttal tudott megvigasztalni. 






Olvastad már?

5 hozzászólás

  1. Ez rémes, csalódott lettem volna én is. Mi lett végül, csak a dinnyés fagyi? Hát, lesz miért ismét visszamenni. A képek szépek, mint mindig!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kicsit haragudtam magamra, amiért ilyen gyerekesen elszomorodtam, de ez egy jó lecke volt, hogy ne nagyon éljem magam bele előre semmibe :) Végül ebédeltünk, sétáltunk egyet a városban, meg fagyiztunk hazaindulás előtt. Örülök, hogy tetszenek a fotók, kicsit szépítenek a kellemetlen emlékeken :)

      Törlés
  2. Jó, hogy megírtad, bár azt hittem, az embertelen turistaáradat miatt fogsz panaszkodni. Nekem többek között amiatt volt csalódás idén Horvátország (illetve konkrétan csak Rovinj, én itt írtam róla, ha érdekel: http://liveyourlifeinspired.blog.hu/2016/09/05/az_idei_horvat_nyaralas_margojara ). Én a spontán utazók táborát erősítem, mondjuk a Tripadvisort bújom azért nyaralás közben rendesen. Ott néztétek az árakat? Nagyon bosszantó lehetett. Én is szeretem a Trónok harcát, de a turistadömping miatt nyáron eleve nem mennék Dubrovnikba, az az igazság. (persze megértem, hogy kaptál volna az alkalmon, ha már ott jártok) Arra idén döbbentem rá én is, mennyire nem olcsó már Horvátország, de ezért az árért cserébe legalább a színvonal se jó egy csomó szolgáltatásnál, szerintem. Egyébként tökjó a blogod (most kommenteltem még először). :)

    VálaszTörlés
  3. Ja, és kártyával nem tudtatok volna esetleg fizetni, hogy ne maradjatok le erről az élményről, ha már ott vagytok?

    VálaszTörlés
  4. Én sem szeretem a nagyon zsúfolt helyeket, Montenegróban is folyton azokat a partszakaszokat vagy városrészeket kerestük, amik kicsit csöndesebbek :) Ennek ellenére nem igazán zavar a hatalmas embertömeg, mármint abban az értelemben, hogy önzőség lenne azt kívánnom, hogy más emberek ne utazhassanak oda: elvégre mi is ott vagyunk, mi is a tömeg része vagyunk, éppen olyan idegesítő módon, mint a többi ötezer ember rajtunk kívül :D Szóval ebből az okból igyekszem ignorálni a tömeget utazás alatt, mindig arra gondolok, hogy annak a sok száz embernek rajtam kívül ugyanúgy szíve vágya volt odautazni, és nem tehetünk róla, hogy mind egyszerre, egy időpontban vagyunk ott, hisz limitált a napok száma az évben. Ennek ellenére bosszantó persze, amikor egy lépést nem tudsz tenni az utcákon, de én például Dubrovnikban nem tapasztaltam ezt.

    Sajnos nem lehetett kártyával fizetni a jegyért, és gondolnunk kellett még a hazaútra is (autóval voltunk, szóval még benzinköltség hazáig, plusz autópályadíj - ami pofátlanul drága volt Horvátországban :O). Kettőnknek csaknem 10.000 Ft lett volna a jegy, és kb. 40 percet tudtunk volna eltölteni a szigeten, úgyhogy semmiképp nem érte volna meg. Indulnunk kellett ugyanis haza legkésőbb este 6 körül, hogy vasárnap még kipihenhessük az út fáradalmait, mert hétfőn már mindketten dolgoztunk.

    VálaszTörlés

Flickr Images