Búcsú a gyerekkortól

"Észrevetted, hogy amikor boldogtalan vagy, az idő olyan lassan halad, mint egy rák? Másrészt, amikor boldog vagy... A gyerekkorom ...

"Észrevetted, hogy amikor boldogtalan vagy, az idő olyan lassan halad, mint egy rák? Másrészt, amikor boldog vagy... A gyerekkorom bizonyára nagyon-nagyon boldog volt, mert egy pillanat alatt véget ért." 

(Merlin, a varázsló c. film)


Velem is ugyanez történhetett, mivel úgy érzem, hogy az elmúlt húsz év szinte egy pillanat alatt elrepült. Nagyon szép gyerekkorom volt, csupa jó emlékkel, és talán ezért is esik olyan nehezemre belátni, hogy bizony felnőttem. Persze a felnőttségnek is megvannak a maga előnyei, és minden életkornak megvan a maga szépsége, de úgy érzem, soha többé nem leszek már olyan felhőtlenül, gondtalanul boldog és vidám, mint kisgyerekként. Amíg gimnáziumba jártam, nem sokszor gondolkoztam el ezen, de mióta egyetemista vagyok, egyre többször kapom magam azon, hogy az elmúlt éveken merengek. Most, két nappal a huszadik születésnapom előtt arra gondolok, hogy talán a legszebb éveim már el is múltak... De ez persze butaság, és tudom, hogy harminc évesen a húszas éveimre is boldogan fogok visszaemlékezni :)

Néhány éve úgy gondoltam, amíg nem leszek nagykorú, gyereknek számítok. Miután betöltöttem a tizennyolcat, "engedélyeztem" magamnak még két gyermekévet, mondván, hogy amíg az életkorom egyessel kezdődik, addig gyereknek számítok! :D Hát, most ennek vége lesz (igaz, néhány napja elkérték a személyimet, amikor vettem egy sört magamnak). Viszont szeretném azt hinni, hogy amíg az ismeretlen boltos néni a jónapotkívánokomra szerbusszal válaszol, addig gyerek maradok! :D Remélem, tetszeni fog nektek ez a bejegyzés, amely talán kicsit túlságosan személyesre sikerült, de bízom benne, hogy a cuki fényképek kárpótolnak titeket ezért... :)


A legszebb emlékeim talán mind a karácsonyhoz kapcsolódnak. Imádtam a karácsonyt, azt a leírhatatlanul izgalmas érzést, ami már advent első vasárnapján a hatalmába kerített. Szó szerint varázslatos volt. Anyukám készített egy kis adventi házikót gyufásdobozokból, és decemberben minden nap kihúzhattam egy fiókot, ami egy pici ajándékot rejtett (vagy egy kis cetlit, amire rá volt írva, hogy a nem olyan pici ajándékot hol lehet megtalálni). Emlékszem, az itteni áruházban volt egy kis horkoló Mikulás, amire mindig kíváncsi voltam, persze csak azután, miután elértem azt az életkort, hogy már nem remegtem a félelemtől, amikor találkoztam egy Mikulással :D

Annyira imádtam a karácsonyt, hogy nyáron, amikor a szüleim a Forma 1-et nézték, mindig előszedtem az összes karácsonyfadíszt, és a szobanövényeket feldíszítettem velük. Egy szó mint száz: karácsonymániás voltam. Aztán egyszer, azt hiszem, 11 vagy 12 éves lehettem, amikor a karácsony közeledtével elmaradt az a jól megszokott érzés. Anyunak napokig panaszkodtam, hogy "Nem érzem a karácsonyt, nem érzem a karácsonyt", sőt, szerintem még pityeregtem is. Mindent elkövettem, hogy újra érezzem azt az érzést, de nem sikerült. Úgy gondolom, ez volt a felnőtté váláshoz vezető első lépés, és bár röhejesen hangzik, de talán ez volt az egyik legszomorúbb is. 


Annak ellenére, hogy egyke vagyok, és én voltam az egyedüli kislány az utcánkban, nem volt unalmas a gyerekkorom. A nyarakat különösen imádtam. A szomszéd kisfiúval békákat kerestünk egész nap - bár én már akkor is undorodtam tőlük, és soha életemben nem értem hozzá egyhez sem, mindig csak jeleztem, hol vannak a békák, ő pedig összefogdosta azokat egy nagy vödörbe! Aztán elmentünk ebédelni, és mire visszaértünk, természetesen az összes béka kiszökött... :D Anyuval és apuval sokat kirándultunk, de amikor otthon voltunk, akkor sem untam magamat. Strandoltunk, volt hintám, homokozóm, rengeteg könyvem, anyuék meséltek nekem, színes homokot csináltunk, üres csigaházakat kerestünk, társasjátékoztunk (és persze mindig hagytak nyerni...)


A második kép (sajnos) nem egy ritka pillanatot ábrázol, ugyanis egyik kedvenc elfoglaltságom volt ovis koromban, hogy beöltöztem menyasszonynak, és beültem a tükör elé! :D Remélem, elbűvölőnek találjátok a nagy műgonddal rögzített "fátylamat" :D


Pattogatott kukoricának öltöztem egy ovis farsangon. Mindig anyu készítette el a jelmezemet, soha nem öltöztem "kölcsönzősbe". Voltam Túró Rudi, Harisnyás Pippi és Piroska is... A második kép életem első nyári táborában készült - én vagyok a kis csorbacsík a bal oldalon :D


Itt már nagylányok voltunk :) Mindkét kép a nyolcadikos ballagásunkon készült, a zöld ruhás lány a mai napig a legjobb barátnőm, de ha már olvassátok egy ideje a blogomat, akkor talán fel is ismerhettétek őt :) Azért vagyunk ilyen szép ruhában, mert az iskolánkban az a hagyomány, hogy a ballagó nyolcadikosok a búcsúztató után palotást táncolnak. Szerintem nem sok általános iskola büszkélkedhet ilyen tradíciókkal.


Ezeken a képeken már nem igazán vagyok gyerkőc, de most a tinédzser éveimet is elbúcsúztatom. Nagyon furcsa visszagondolni a tizenöt-tizenhat éves önmagamra :D Mint majdnem minden tinilánynak, természetesen nekem is mindig "szerelmi bánatom" volt és mindig "unalmas volt az életem" és "senki nem értett meg". Utólag viszont belátom, hogy a sok sírdogálás meg hiszti ellenére, ezek igazán boldog évek voltak :) Sokat buliztam, sok embert megismertem, és utazgattam is.

Gyerekként nagyon szófogadó voltam, de amint elkezdődött a gimnázium, kicsikét elkanászodtam. Nem vagyok büszke azokra a dolgokra, amiket akkor tettem, de hát majdnem mindenkinek van egy lázadó korszaka, és még mindig jobb gimnazistaként átélni, mint családanyaként... Azért ne gondoljatok olyan szörnyűségekre, mint amit sok 13-14 éves "nagylány" csinál manapság! Én inkább csak komisz voltam. Például egyik éjszaka az egyik barátnőmmel és egy közös barátunkkal motoroztunk (egy motoron hárman, bukósisak nélkül), aztán persze ezt észrevette pár rendőr, volt egy kis ijedelem, másnap pedig mentünk iskolába. Nem is untatlak titeket ezzel, meg aztán anyukám is olvassa a blogomat, és nem szeretném ha megint eszébe jutna, milyen rossz kislány voltam akkoriban. (Mert persze végül minden csínyre fény derült)

Ma már biztosan nem tennék ilyeneket, úgy gondolom, a kalandokból elég volt ennyi. Akkoriban alig vártam, hogy betöltsem a tizennyolcat, és ne kölcsönkért személyivel kelljen bulizni mennem. Hú, az egyetemről meg ne is beszéljünk... :D Úgy képzeltem, véget nem érő bulizás lesz... de tudjátok mit? Én már csak egy nyugodt életre vágyom. Nem mondom, hogy már nem fogok bulizni soha, biztosan fogok, viszont már nem szeretek. Jobban boldogít, ha a barátnőimmel összeülünk, filmezünk, beszélgetünk és pizzát rendelünk, vagy ha anyukámmal eltöltök egy délutánt itthon és főzni tanulok tőle, vagy ha Viktorral sétálunk egyet, vagy ha sütök egy tortát, és látom, hogy mindenkinek mennyire tetszik... :)

Ennek ellenére nem bánok semmit, amit megtettem, még a legnagyobb butaságokat sem. Minden tini csinál butaságokat.  Ha vissza tudnám forgatni az idő kerekét, valószínűleg mindent ugyanígy csinálnék megint. Ki tudja, lehet, hogy ha csak egyetlen apróság is máshogyan történt volna, most nem lennék együtt Viktorral, nem ezen az egyetemen vagy nem ezen a szakon tanulnék, nem ismertem volna meg a barátnőimet, nem sütnék ilyen tortákat és így tovább... :)



Mi a kedvenc gyermekkori emléketek?
Nektek is volt "lázadó tini"-korszakotok? :)




Olvastad már?

10 hozzászólás

  1. Lehet gáz, de ezt most megkönnyeztem. :D

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. De aranyos vagy :D Én is pityeregve írtam :D

      Törlés
  2. Bár én már lassan 22 leszek, még mindig gyereknek érzem magam, bár a bulizást úgy érzem már én is "kinőttem". Jobban szeretek beülni egy sütire/kávéra/sörre a barátaimmal, mint elmenni egy discoba. :D Öregszünk, nah... :D Nagyon aranyos voltál kicsiként is, anyukád is biztos megkönnyezi majd ezt a bejegyzést! :) Boldog szülinapot előre is! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Én sem szeretem már a discókat meg a túl zajos szórakozóhelyeket. Néha kicsit koravénnek érzem magam emiatt, de hát ez az élet rendje, egyszer meg kell komolyodni (valamennyire, azért nem túlságosan!) :D Köszönöm szépen :))

      Törlés
  3. Nagyon aranyos poszt volt, jó volt olvasni :) Bár én idősebb vagyok nálad, de hasonlóan gondolok vissza a dolgokra, bár én a húszas éveim felén is már túl vagyok, úgyhogy én még több emléken merengek. Igazából én sem érezem magam "felnőttnek" lehet azért mert nem annyinak nézek ki mint amennyi :) Szerintem mindig meg kell őrizni egy darabot a gyerek énünkből mert akkor nem olyan nehéz az élet bonyodalmait és nehézségeit elviselni :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy így gondolod :) Egyetértek veled, én sem érzem magam húsz évesnek, de annyit változott az életem az elmúlt pár évben, hogy kénytelen vagyok alkalmazkodni a "felnőttes dolgokhoz" :) Persze legbelül mindig kisgyerek szeretnék maradni... :)

      Törlés
  4. Igaz! Van, aki mindig gyermek marad! Jó értelemben! :)
    Valóban megható bejegyzés!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Vannak olyan részei a gyermeki énünknek, amit tényleg érdemes megőrizni :) Nagyon örülök, hogy tetszett a bejegyzés :)

      Törlés
  5. Nagyon tetszett ez a személyes bejegyzés és én már inkább a 30-hoz közelebb abszolút átérzem, amiket leírtál. Ettől függetlenül én még sokszor mindig gyereknek érzem magam és egyetértek azzal, amit Azrail is leírt, hogy egy darabot meg kell őrizni a gyerek énünkből. Én egyébként mindig alig vártam, hogy "felnőjek" (talán, mert nem volt egy leányálom a gyerekkorom) és szerencsére korán önállósodhattam, de a gyermeki gondtalanság sokszor hiányzik. *.*

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nagyon örülök, hogy tetszett :) Bevallom, aggódtam kicsit, hogy nem lett-e túlságosan személyes vagy szentimentális ez a bejegyzés. Gyerekként én is alig vártam, hogy felnőjek, de valahogy most a gyermekkorba húz vissza a szívem :D Azt viszont alig várom, hogy végre a saját lábamra álljak, és önállósodjak, mert úgy érzem, még csak részben van így, hiszen még se diplomám, se munkám. Úgyhogy izgatottan várom az elkövetkező éveket :)

      Törlés

Flickr Images